2011
Dec
5
Megpróbálok minden poszthoz egy kis tanulságot vagy hasznos dolgot írni. Mivel ez az első autós túránk, ráadásul sok tapasztalatot szereztünk, hát írok erről. :-)
Közlekedés Krétán
Először is, van északon a Nemzeti Autópályának nevezett kétszer egy sávos út, ahol a leállósávba le kell húzódnia annak, akit előzni akarnak. Elég fura először, de meg lehet szokni: ezen az autópályán sokszor lehet balra is kanyarodni, nincsenek felvezető és levezető sávok, meg is szoktak állni az út szélén, kerékpárosok is nyomulnak, szóval minden okom megvan rá, hogy innentől ne autópályának, hanem országútnak nevezzem ezt az utat. Nem rossz különben, csak egyszer néztem elég nagyot, amikor előztünk egy autót (amelyik a leállósávban ment), minket is előzött egy autó a túloldali sávot foglalva, és még azt is előzte egy motoros, mindezt egyszerre. Lazák ezek a görögök, de nem mennek idiótán, nem anyáznak, nem fékeznek rá egymásra és nem (fény)kürtölnek fél centire ráhúzódva az előttük menőre, tehát a balkáni magyar állapotoknál kulturáltabb a viselkedés.
Természetesen nem csak autózni lehet, rendszeres buszjáratok vannak, de azokon a szakaszokon, amelyek nem a Nemzeti Autópályán, hanem pl. észak-dél irányba haladnak, nem túl sűrűek a járatok, kb. reggel és este van 2-2 járat oszt jóidő. Nekünk adódott az autóbérlés, hiszen nem vagyunk semmihez és senkihez kötve, ha látok valami szépet, megállok fotózni stb.
Az autózás biztonságáról annyit, hogy láttunk több autót üresen, járó motorral, mondjuk nem annyit, mint Máltán, de itt is megvan az a kellemes tulajdonsága a szigetnek, hogy innen nagyon autót ellopni nem lehet, hiszen legrosszabb esetben a kompnál lekapcsolják a csúnya tolvajt. Ha pedig értéket nem hagyunk az autóban, akkor mást nem tudnak elvinni (esetleg a benzint, ami még a magyar áraknál is magasabb kb. 10%-kal!).
Már a múltkor írtam, hogy társunk a Guszti névre hallgató Kia volt. Mivel Krétát szép nagy hegylánc szeli ketté, szinte folyamatosan hegyi utakon, szerpentineken mentünk. Kicsit be voltam tojva, mert a blogok, amiket előzőleg olvastam, mind arról szóltak, hogy borzalmasan vékony utakon, szakadékoktól 3 cm-re, kőgörgetekeken keresztül lélegzetelállítóan meredek utakon kellett előreküzdeniük magukat. Talán nekünk magasabb az ingerküszöbünk, de tudtuk tartani az 50-60-as átlag tempót hányinger nélkül a szerpentineken is, és sosem kellett félnünk. Jó, az utak nem autópályák, de két nagyobbacska autó is elfér egymás mellett, szóval nem értettem, mi a gond.
A tájékozódással már voltak apróbb gondok. Nem tudom, hogy Görögországban mindenütt az van-e, hogy ha tájékozódni szeretnénk, akkor az alábbi tulajdonságokra mind szükség van:
- GPS vagy iránytű, ami mutatja az irányokat
- Helyi térkép, ami helyesen mutatja az utakat, ugyanis GPS-hez nincs jó térkép
- Gyors helyzetfelismerés, ugyanis nem jó ha a nagy nézelődésben elcsapjuk az út szélén a birkákat
- Fel kell ismerni a települések neveit görög abc-s folyóírással, nyomtatott betűkkel és latinra átírva is
- Arra fel kell készülni, hogy a magyar nyelvű leírások fonetikus átírásait sehol nem fogjuk megtalálni (szerencsére mi a Lonely Planet könyvvel mentünk, ami angolul volt)
- Ha görögül nem is tudunk, az angol must-have, hogy stílszerű legyek
Döbbenetes élmény volt, amikor keserves kevergés után teljes tanácstalanságban megálltunk egy hegyi falucskában, 30 km-re mindenféle “civilizáltabb” környezettől, néztük a térképet, GPS-t, mindent, ekkor kopogtattak az autó ablakán. Lehúztam az ablakot és egy kövér Kaliszpérával köszöntöttem a kb. 70-75 éves bácsikát, aki két nagy műanyagvödörnyi birsalmát cipelt haza éppen a kiskertből. A bácsika kérdezte, hogy segíthet-e, és hogy nem véletlenül x települést keressük. Hát, éppenhogy azt. Ekkor elmagyarázta, ha nem is szabatosan, de angol tőszavakkal, hogy pontosan mi merre van. Nem győztünk hálálkodni. Nekem utóbb esett le, hogy hmm, 70 éves bácsika? Egy 30 fős faluban a hegy tetején? Angolul útbaigazít? Mikor is lesz Magyarországon ilyen?
Akrotiri-félsziget
Az Észak-nyugati részen a szigetből észak felé kiálló, egyeseket ökölre, engem egy agyra emlékeztető alakú félsziget, tövében Chania-val (Hánnyá). Van rajta egy mini (katonainak kinéző) repülőtér is, nagyon jó kirándulóhelyek, itt forgatták a “Zorba, a Görög” tengerparti jeleneteit, és szép kolostort is találunk itt. Haladok sorrendben.
Chania
Tehát átvettük Gusztit probléma nélkül, ezáltal igencsak megnőtt a hatótávunk. Kb. egyórás út után landoltunk Chania-ban, Nyugat-Kréta központjában, amely főváros is volt egykor.
Először is a piacot néztük meg. Különben mi szerintem piac-fétisesek vagyunk, mindenütt meglátogatjuk a jelentősebbnek mondott helyeket, nem mellesleg a legolcsóbb beszerzési forrás tud lenni, akárcsak nálunk Magyarországon. Kréta főbb kiviteli cikkei a sajt, a méz, természetesen az olívaolaj, ouzo (ánizspálinka) és raki (törkölypálinka), csiga illetve különféle mediterrán fűszerek. Emellett a zöldség-gyümölcs-hal és egyéb húsok mellett a szokásos bőr- és bóvliárusok is megtalálhatók. Szomorúan állapítottam meg, hogy a nyúl nemzeti ételnek számít (a “nemzeti” itt most úgy értendő, hogy Krétán), márpedig szerintem a nyuszik elég aranyosak ahhoz, hogy ne együk meg őket. :-) Körülbelül ennyit a Kánnyai-piacról (tudom, rossz a kiejtés, próbáltam szójátszani a Chania és Kína közötti hasonlósággal, sajnos gyenge a poén).
Van egy híres bőrárus-utca is, amin végigsétáltunk - bizonyára olcsón árulnak minőségi termékeket, nekünk azonban nem volt szükségünk semmire, így folytattuk utunkat az üzleti negyedben a kikötő felé.
A kikötő lenyűgözően szép, velencei stílusú házakkal, egy érdekes mecsettel, amin kőgömbökből áll a díszítés, világítótoronnyal, mini-erőddel, és a Tengerészeti Múzeummal, ami komolyan igen jó: bemutatja Görögország igen jelentős tengeri közlekedését a kis kereskedőbárkáktól (amelyek alig voltak csónaknál komolyabbak) a mai katonai naszádokig. Mindenféle felszerelésről olvashatunk angolul is, illetve makettek segíségével bemutatják Görögország történelmének legnagyobb vízi csatáit az ókortól napjainkig. Nem mellesleg az épület egy XVI. századi velencei Szent Ferenc templom.
A kikötőben indulnak üvegfenekű hajók, amit kihagytunk, de jó szórakozás lehet, mert a víz minősége a kikötőben is nagyon jó (figyeljétek meg, mennyire kék és áttetsző a víz). Van egy katedrális is a közelben, elég szép görögkatolikus épület, csak bent nem igazán sikerült jó fotót készítenem.
Ezután a kikötőtől nem messze, a kedves óvárosi részben beültünk egy kis étterembe, és rendeltünk egy kétszemélyes tálat, ami étkezés szempontjából mindenképp a nap fénypontja volt. :-) Még indulás előtt felírtam egy jópár görög ételt, amit mindenképp ki kell próbálnunk, és ezekből sikerült egy nagy halommal kipipálni itt. :-) Az ételekről és árakról később írok, mert egyrészt nem szeretnék egy posztot nagyon hosszúra nyújtani, másrészt mindenütt szeretnék közölni érdekes gyakorlati dolgokat is - mivel a közlekedéssel ezt ellőttem, marad a következőkre az étkezés.
Az óvárosi rész a legszebb, amit láttam a szigeten. Sok kis barátságos utcácska, a látnivalók mellett jó éttermek, árusok stb.
Agia Triada
Ájja Triáda, azaz a Szentháromság-kolostor felé vezetett az utunk. Fél órásra tervezett utunk a már korábban emlegetett logisztikai problémák (pl. nem volt egy értelmes térkép, ami a valóságot követte volna) miatt egy órásra hízott.
A kolostor a XVII. században, bizánci stílusban készült; gondozott kerttel és növényekkel, szép környezetben fent a hegyekben. Szerzeteseket ugyan nem láttunk, de olajfákat annál inkább. A sok beszéd helyett itt van pár kép.
Stavrou / Stavros
Stavrou és Stavros (Sztavrosz) ugyanaz a hely, csak sokszor többféle írásmódja is van a helységneveknek, ezzel is megkönnyítve szerencsétlen külföldi turisták sorsát. :) Ha ilyen van és eszembe jut, akkor mindig oda fogom írni mindkét írásmódot.
Igazából a város(ka) nem is érdekes, annál inkább a bícs, ugyanis itt forgatták a Zorba, a Görög tengerparti jeleneteit. Én nem láttam a filmet és nincs is nagy affinitásom a megtekintéséhez, de a hely szép. Van egy védett öböl, nyugodt vízzel, az egyik felén a strand, a másik felén egy óriási kopár sziklás hegy. Az öblöt akár szépen át is lehet úszni (meg is tettem), de a túloldalon a partra kecmergés elég keserves - mivel sziklás, csomó tengeri sün van, ráadásul éppen ott már nincs védve az öböl, nagyobbak a hullámok is, kicsit paráztam hogy odacsap a sziklához, így le sem raktam a lábam, inkább visszaúsztam a strandra.
Ja, ezt nem is kell mondanom szerintem: sziklás part = sün, tehát csak szandálban fürödjön, aki akar; homokos part = nincs sün (mi ezt preferáltuk).
Ezután már csak a hazaút volt hátra, kb. másfél óra múlva landoltunk a szálloda előtt Gusztival, azután pedig a szokásos vacsora, séta Rethymnoban.
Folyt. köv.
2011
Nov
30
Elöljáróban egy kis figyelmeztetés: Aki általában nem all-exclusive-ra fizet be és nem az a terve, hogy egész nap a szálloda medencéje mellett tesped, az jó eséllyel tudja, de nem árt az ismétlés:
Az idegenvezetőtől nem veszünk semmit, mert vérdrága cégekkel dolgoztatnak.
Két számot mondok: A most tárgyalt Gramvoussa-félsziget utat fejenként 67 euróért lehetett volna megvenni, amit picit drágálltunk. Leballagtunk a városba, és egy turisztikai irodában befizettünk ugyanarra az útra 28+12 euróért (olyannyira ugyanaz volt az út, hogy ugyanazzal a hajóval vittek bennünket!), tehát máris két fő esetén spóroltunk min. 50 eurót (azért mondok csak ennyit, mert a 67 eurós árba belefért egy sült csirkecomb+görög saláta kombó is ebéd gyanánt. A mi ebédünket így hozzáadtam a mi költségünkhöz. Nade akkor is, 15000 forintot spóroltunk, vagy még inkább, mire kérték azt el?)
A másik, ugyanilyen: autó bérlés. Beajánlott az idegenvezető 60-70 euró per napos konstrukciókat, és közben óva intett bennünket a “csaló” egyéb irodáktól, ahol nem teljes körű a biztosítás, és “mint az köztudott”, Krétán a gumikra és az alvázra nem vonatkozik, és a saját érdekünkben csak és kizárólag nála rendeljük az autót. Aha, persze. Megkérdeztük a városban, teljes körű biztosítással négy napra 112 júrócskáért sikerült is megegyezni. Ez persze a robogó kategória utáni első, a Kia Picanto, de kettőnknek az éppen frankó volt.
Különben vicces, de a kis vacak bódét (azaz a Kiát) nagyon megszerettem a négy nap alatt. Tényleg egy kis dülöngélő bódé varrógép-motorral, de aranyos és olyan lelkesen megy, hogy nem lehet nem kedvelni. Előztünk BMW-t is vele. :) El is neveztem az első nap Bódé Gusztinak, aztán már csak Gusztiként hivatkoztunk rá.
Gramvoussa-félsziget
Igyekszem rátérni a lényegre: A kirándulás egész napos. Elbuszoztatnak a sziget észak-nyugati csücskére, behajóznak, végigmegyünk a félsziget mentén egy kis kopár szigetre, ahol egy impresszív méretű erődhöz lehet felmászni, akinek kedve van; majd egy gyönyörű kék lagúnás öbölbe, Balosra visz a hajó. Mindkét helyszínen 3 óra van nézelődni vagy napozni, majd a hajó visszaindul és kiköt Kissamos-ban, ahonnét a busz visszaszállít. Nagyon érdemes elmenni, ezt remélem, igazolják a képek is!
Nem tudom, miért, de azt gondoltuk, hogy valami kis halászbárka fog értünk jönni, ehhez képest egy akkora óriással utaztunk, amiben meg sem lehetett érezni a hullámokat, légkondícionált volt, saját étteremmel és bolttal, és vagy tíz busznyi emberrel. Az első megállónknál siettünk is előre, hogy még tudjunk fotókat készíteni, körbenézni mielőtt tele lesz emberrel minden. Ennek megfelelően hegymászókat megszégyenítő tempóban futottunk fel és rendesen kitikkadtunk, de megérte. Az erőd háromszög alakú, minden oldala körülbelül 5-600 méter hosszú, tehát elég nagy a terület. Természetesen romos állapotban van, de klassz hely és gyönyörű a kilátás. Körbejártunk, és mire leértünk, már indultunk is tovább.
Természetesen ezt az erődöt is a velenceiek építették a törökök ellen, egyfajta tengeri őrszem funkciót látott el. A törökök szokás szerint nagyjából 0,2 nap alatt vették be… :-) Ha akkor már kiadták volna az Egri Csillagokat, tudtak volna tájékozódni a törökök elleni megfelelő harcmodorról, hehe. Az első képen látszik, hogy viszonylag magasra kellett felkúszni, ennek a képnek a jobb oldalán középütt van egy zöld folt; ezek kb. 1-1,5 méter magas agavék voltak. A második kép készítésekor mi már fent voltunk, és vigyorogva fotóztuk a felfelé menetelő többi hangyát. A többi kép magáért beszél…
Balos
Balos, a türkiz öböl egy igazán képeslapra való hely. Képzeljétek el, kiköt a hajó, és mint pionírok az újvilágba, úgy indulunk el az érintetlen, természetes környezet irányába. A langyos vízben térdig gázolunk, szandálunk a kezünkben, és csak rácsodálkozunk, hogy jé, ez milyen kék, és az a hegy mennyire jól néz ki, milyen finom és világos a homok… pillanatra mindenkiből előtör a gyerek, a nagy felfedező. És a társaság egyenletesen szétterül. A víz mindenütt alacsony, hullámok nincsenek, gyerekekkel ideális… egy dolgot kivéve. Nincs egy picike árnyék sem, hacsak a saját árnyékunkat nem vesszük annak. A hajón 4 júró a napernyő erre a két órára, de ez most jó ár, mert a magas faktorú naptejjel is simán lehet leégni, főleg ha az ember a vízben hempereg, pózol és fotózkodik, és kicsit nem figyel. :-) Szerencsére mi figyeltünk, nem lett baj, de óvatosan!
Ugye, hogy milyen csodás? Napoztunk, hédereztünk, aztán felmentünk a hajóra kicsit hűsölni a légkondis fedélzeten és szunyókálni egy sort. Ezután hazavittek, és a szokásos esti program következett, tehát vacsora, és kis séta a városban (Rethymno-ban), vagy a tengerparton.
Folyt. köv.
2011
Nov
30
Nekivágok hosszas halogatás után a nyaralásunk leírásának. Idén Krétát vettük be kétszemélyes hadseregünkkel. Már elindulás előtt kérdezték néhányan, hogy biztosak vagyunk-e az úticélban, hiszen Görögországban tüntetnek, zavarognak, Egyiptomban meg lőnek; de abban teljesen biztosak voltunk, hogy az a sziget, amelyik a turizmusból él, ilyen dolgokat nem enged meg magának. Végig biztonságban voltunk, természetesen.
A TERV: Kis hezitálás után az északi partra, Hérakliontól (a fővárostól) nyugatra, a harmadik legnagyobb városba, Rethymno-ba foglaltunk szállást. Jobbat nem is tehettünk volna! :-) A főváros zsúfolt, nem túlságosan szép, kevés látnivalóval szolgáló hely; ugyanis földrengés is pusztította, illetve a II. Világháború alatt porrá bombázták. Azóta pedig nem sok helyen engedhették meg maguknak, hogy szecessziós, neogótikus vagy akár román stílusú városrészeket húzzanak fel; Héraklion maga is inkább kockaházakból áll. A második legnagyobb város Chania (ejtsd: Hánnyá, ehe-ehe), túlságosan is a nyugati csücsökben van, hosszadalmas onnan eljutni a sziget belseje felé. Rethymnon elég nagy volt, hogy ne unatkozzunk, viszont elég nyugis, hogy tudjunk nyugodtan aludni és nem kellett a diszkókat és a részeg üvöltözést hallgatni. Mi sem vagyunk nyugdíjasok, de a nyaralást nem a “minden nap bebaszunk” fogalommal tesszük egyenlővé. Na mindegy, szóval Rethymno-ból csillagtúráztunk.
Először is, pár talán annyira nem is meglepő tény Krétáról:
1) Kréta NAGY. Tényleg. Én azt hittem, ez akkora, mint Korfu, de amikor nekiálltam az útvonalterv csiholásának, akkor láttam be, hogy ezt a helyet nem lehet 7 nap alatt bejárni. Tehát mindenkinek javaslom, hogy vagy nyugatra, vagy keletre koncentráljon, mert ahhoz, hogy mindent bejárjon, legalább két szállás helyszín és két hét kell. Minimum.
2) Máltához hasonlóan Krétán is keresztülmentek a mórok, velenceiek, természetesen a törökök, akiket úgy utálnak és még ki tudja, milyen nemzetek. Viszont ami jobb, mint Máltán, az az, hogy itt még szeptemberben is szép zöld növényzet van, nem egy kopár szikla az egész. Persze van kopár szikla is, ha valaki arra gerjed…
3) Van egy-két olyan szép hely, amit ha nekem megmutatnak, hogy ez a Seyschelle-szigetekről való kép, simán elhiszem. Jártam pár helyen már Görögországban, de valahogy ez volt az első hely, amelyiknél elhittem, hogy nem csak turisták számára épült minden, hanem itt emberek laktak már i.sz. 4000-ben is.
4) Kréta középső részén kelet-nyugati irányban egy hegylánc tagolja, a Fehér Hegyek (Lefka Ori), amelynek 2700 méteres csúcsai is vannak. Bennem valahogy mindig az élt, hogy a szigetek laposak (biztos azért, mert nem néztem a Lost-ot), de a Lefka Ori igen komolyan néz ki és nem utolsósorban feldobja a látképet. Ha valaki kirándulni, sziklát mászni indulna, Krétán a helye.
A látnivalók, ahogyan szinte mindenütt, négy kategóriába sorolhatók:
1) Templomok/minaretek/mecsetek
2) Erődök/palota romok
3) Múzeumok
4) Tengerpartok
Ezek mindegyike zseniális a maga nemében, így mindenki választhat, és bármit választ, jól fog járni. Mi leginkább két rohangáló vizslára emlékeztettünk, fraktálszerű nyomvonalunkat fel sem merném rajzolni Kréta térképére, nagyon igyekeztünk felderíteni a környéket. :-)
Mielőtt a látnivalókat sorolnám, kicsit a megérkezésről: Hallottuk, hogy a repülőgép úgy száll le, hogy először majdnem leszáll, majd a pilóta felkapja a gépet, köröz egyet és leszáll rendesen. Mi ilyet nem tapasztaltunk, de az tuti, hogy nyúlfarknyi a kifutó és a tengernél kezdődik, ezért amikor a gép 10-15 méter magasban volt és még mindig a tenger volt alattunk, elkezdtünk feszengeni. De nem lett semmi gond. Ja, jut eszembe, azért kis sz_pás van Rethymno-val: Utolsónak rak ki és elsőnek vesz fel a transzfer. Egy tapasztalt utaztatós barátom adott egy tippet, hogy azt kellett volna csinálnunk, hogy a transzfert intézőnek azt mondjuk, elveszett egy csomagunk és intézkednünk kell, menjenek el nélkülünk. Ezután leintünk egy taxit, elmegyünk a szállásunkra (kb. 3 órával hamarabb odaérve, mint a többiek), számlát kérünk és azt kifizeti az utazási iroda. Nem éltünk ezzel a dologgal, nem is tartom fairnek, de érdekességképpen megemlítettem.
Rethymno
Néhány órás zötykölődés után megláttuk Rethymnót: Van szép régi városrész, homokos tengerparti strand, kikötő, rengeteg kajálda és üzlet; diszkókból viszonylag szolidabb felhozatallal. Természetesen erőd az van, látni nagyjából a város minden pontjáról. Elég kulturált minden, nem hajigálják el a szemetet, az árak általában véve nem vészesek.
A következőkben majd túráinkról írok, mint például Gramvoussa-félsziget, illetve Akrotiri-félsziget, de első körben Rethymno-t mutatom be részletesebben, mivel mi itt laktunk; amennyire lehetséges, megismertük és tényleg érdemes itt megszállni.
Tehát; két kikötői rész van, a régi (ma már csak történelmi jelentőségű) és az új (aktív használatban lévő). A kettő között is van egy kis tengerparti strandos rész homokkal, itt elég kevesen vannak, és valahogy nekünk is csak egyszer, az első nap délelőttjén akaródzott itt letelepedni, amikor még nagyon ki voltunk éhezve a strandolásra. Különben nincs semmi baj vele, csak valahogy nem-tudom-megmagyarázni-miért-nem. :)
A hullámok elég nagyok, itt nincs védett öböl, kapjuk orcánkba, amit az Égei-tenger nekünk szán. A helyzet a hullámokkal ugyanez arrébb, azaz pár száz méterre keletre, de az Ikarus(!)-strandon sokkal turistacsalogatóbb a helyzet, van infrastruktúra meg minden, értitek (sör, wc.. ha valaki esetleg mégsem értette volna).
Van egy tengerparti autóút is (azért a parttól kellemesen messze), ezután következik a belváros, majd a tulajdonképpeni főút. Rethymno-n nem megy keresztül az autópálya, legalábbis nem az üdülőterületen, úgyhogy csak a szokásos mediterrán zsizsergés van: sok kicsi autó és motor minden irányba, de egymást tiszteletben tartva és nem anyázva közlekedik.
A belvárosi részen nekem az tetszett nagyon, hogy ezeket a trombitavirágokat és egyéb helyi növényzetet felfuttatják az utcán olyan 3-4 méter magasra, és ezáltal olyan hatása van, mint egy szőlőlugasnak, igen hangulatos így sétálni vagy beülni egy étterembe. A “beülni” itt különben azt jelenti, hogy a szűk kis utcácskákból készítenek kiülős részeket, maximum négyszemélyes asztalokkal.
A város “koronája” az erőd, amelyet a velenceiek építettek (kb. mindegyik erődnél, amit meglátogattunk, leírták vagy elmondták, hogy ezt az erődöt a velenceiek építették a törökök ellen, akik aztán 1-2 nap ostrommal mindet bevették. A velenceieknek tehát nem feltétlenül érte meg a sok építkezés, de cserébe az utókornak van mit megcsodálnia).
Eléggé meglepő ezeknek az erődöknek a mérete Kréta-szerte; remélem, hogy a képek visszaadják a nagyságot. Ami még jópofa volt, hogy egy falon több ezer, ha nem tízezer csiga telepedett meg. Vajon miért éppen ott? A fotón egy ajtó sarka látható.
Van még egy mecset, aminek a tornya mindenhonnan látszik, jó tájékozódási pontot ad a kis utcák labirintusában, ottjártunkkor épp felújították, ahogyan látszik is.
Összefoglalva, végülis Rethymno-ban az erőd, a kikötő, az óváros és a homokos tengerpart mind jó elfoglaltság volt.
Szállás
Utószó gyanánt a szállodáról is beszélek: Mint tudjuk, a balkáni csillagokból egyet le kell vonni, ha az európai színvonalat szeretnénk megítélni. Ettől függetlenül a mi kis hotelünk tiszta volt, a recepciósok nagyon kedvesek, és a kaja az általános krétai híresztelésekkel ellentétben nem volt sem egyhangú, sem rossz minőségű. Természetesen a minőség kérdése viszonylagos, aki luxuskörülményekre vágyik, annak luxus árakat kell fizetnie (kedvencem az, aki fikáz fennhangon egy háromcsillagos szállodát, hogy kaviárral töltött homárt nem szolgálnak fel).
Ha már kaja, ízlett a szőlőlevélbe tekert rizses izé, levesekben nem remekelnek (kifejezetten rossz), minden más jó volt. (Összeszedtem még az utazás előtt, hogy mik azok a kaják, amiket mindenképp ki kell próbálni, de ezekről majd később.)
A szobánkkal összesen két probléma volt: az egyik, hogy volt benne egy hűtő, aminek nem lehetett a teljesítményét szabályozni, és ki sem lehetett húzni. Ezzel csak az volt a baj, hogy állandóan ment és felfűtötte a szobát, tehát erősen járatni kellett a légkondit. A másik furcsaság, hogy a fürdőnek nem volt szellőzése, ezért a szoba felé kellett szellőztetnünk, különben bedohosodott volna.
Ezek mellett csak olyan délvidéki apróságok dobták fel az életünket, mint pl. a mosdó nem annyira a lefolyócsőbe, mint inkább a padlóra folyt le, valamint a biztonság erősen bizalmi alapokon működött, ugyanis kb. a számzáras biciklilakat egy Wertheim volt a mi szobánk ajtózárához képest. :-)
Folyt. köv.
2011
Nov
4
Igyekszem trendyy lenni és gyorsan írni a ma piacra dobott Kiscsillag albumról. Nyilván nem is fogok olyan részletes beszámolót írni, mint már fél éve hallgatott albumokról; de megjelent, itt van köztünk, hűdejó.
Összességében a Kiscsillagról azért annyit elmondok, hogy úgy érzem (talán nem vagyok ezzel egyedül), hogy ez egy Kispál és a Borz-pótlék. Lovasi ezt brusztolja most szívesen, hát fogyasztom, jobb híján, de ez cukor helyett szacharin, sör helyett alkoholmentes sör.
Az album, címéből sejthetően, a párkapcsolat különféle aspektusait boncolgatja.
Alapvetően vicces a cím, ehhez méltóan jó a felvezető (címadó) szám, aminek lényege az, hogy az ember párosan tud igazán kiteljesedni. A második (Bánat) jó ritmusú, táncolható, de ez a ritmus nálam nem jön össze a hangszereléssel. Torzítsatok már kicsit, srácok… Az “Igen, Uram” tetszik, jó kis szám.
A “Gyors autóval” címében, hangulatában, ritmusában, dallamában akár a Kispál tetszőleges albumáról is származhatna. Nem csodálkoznék, ha Lovasinál a tarsolyban ott lapult volna már évek óta. Ettől még jó, csak kicsit olyan “minden elkurvul, mindenből szar lesz, tönkremegy, szétesik az egész világ” hangulatom támadt. Node ez nem is meglepő. :-)
Az Olajoshordó kezdeténél megijedtem, nagyon szalaiévásan hangzik, de aztán kicsit kidolgozódik és a szöveg nekem bejön (azaz: zsír). Ötletes, jópofa, mégis valahogy mély gondolatokat tartalmaz. Ez igazán Lovasi költészete.
A Szirmok dallamra szerintem elég gáz, néha születtek ilyen korcs számok a Kispálos időkben is. Ez egy szakítás története, gondolom ezért vették ilyen disszonánsra a figurát; ettől még szar, nem hiszem hogy konerten sokat nyomják majd (bár ki tudja, nekem a Kiscsillag rajongók ízlése elég fura néha). Ugyanilyen kissé fura, részben rapelős, részben meg polbeat-es a “Kit simogasson?“. Felteszem, a célzás a Balatonra, plusz ez a stílus idézi a 70-es vagy 80-as éveket, ezt alátámasztja a szöveg is (felkelő nap házának tábortűznél játszása stb).
A “Nagy, nehéz“-re mást nem tudok mondani, mint hogy “nem fájdalmas”. A “Holding” leginkább semmilyen. A “Tudtam, hogy jönni fogsz” lamentálás egy elképzelt nőről, aki sosem jön nyilván; ez a szám azért már egy kicsit fájdalmas.
“Szerelem, jó“: Azt hiszem, ennek a számnak a kezdő sorait fogjuk még idézni. :-) Ez a szám kirántja az albumot a mélypontról, ismét visszaszereztem a lelkesedésem, amit az előző három számot hallgatva elvesztettem valahol. “Elég a maradék“: Meglepően kellemes, szimfonikus hangokkal feltupírozott szám. Ez biztosan fog menni a rádióban. És végül
“Sirály“: Az egyik legcsodálatosabb, legharmonikusabb, legmeghatóbb szám, amit ebben a kategóriában írtak. Magasan az album legjobb száma, nem véletlenül koptatták hónapokig a Petőfin. Egyben szép összefoglalást ad a szerelem-témának. Nem szeretnék telhetetlen lenni, csak azt szeretném, ha 2-3 évente születne Magyarországon egy ilyen szám, akkor már nincs baj a “poppélettel*”.
Nos, összességében ez nem egy szar album, de hallottam már jobbat is. Nem pontoztam a számokat, hiszen ez csak egy első benyomás, de azt mondanám, olyan 60%-ot adnék rá.
* Josephustól kölcsönöztem a szót, ő szokta használni a “megyünk a poppéletbe” kifejezést.
2011
Oct
17
Ismét újratanulok egy jelenleg kicsit szokatlan mozgásformát: újra gyalog járok. :-) Más szóval, túl hideg van a kerékpárhoz, így szépen elrakom télire és földönfutó leszek egy ideig. Üzenem a tetves biciklitolvajoknak, hogy egyébként őrzött helyre kerül a gép, és kívánok nektek minden rosszat.
A földönfutás megkezdését egy kis kirándulással “ünnepeltük” a Pilisben Melcsivel. Sikerült lefotóznom egy rókát, ezt figyeljétek:
2011
Oct
16
Nem is igazán tudom, hogy a filmről mit és miért írhatnék. Ahogyan a címben is jeleztem, a színdarabot láttuk a József Attila Színházban, a Győri Nemzet Színház színészeinek előadásában.
Hihetetlen különben, hogy a József Attila Színház nem változott semmit az utóbbi 15 évben. Elég régen, még szakközép harmadik-negyedik körül lehettem itt utoljára, az osztállyal néztünk meg közösen valamit. Nem emlékszem a darabra, csak arra hogy volt egy kedves osztálytársam, akinek épp aznap volt a névnapja, és ennek alkalmából már seggrészegen jött az előadásra. Szerencsére mellettem ült, és egy másik sráccal két oldalról le kellett fognunk, mert hókon-nyomon tapsolni akart, és nem bántuk volna, ha nem dobnak ki bennünket és nem hozunk szégyent szegény osztályfőnökünk fejére. :-)
Hát azóta a színház ugyanaz a szocreál, mint akkoriban volt. Engem nem zavart, mondjuk.
És akkor végre a darabról: jó - tetszett. Mivel (valószínűleg a színház kvalitásából adódóan is) mellőzni kellett a forgószínpadot, illetve az átrendezéseket, az egész történet egyetlen helyszínen zajlik; tehát meg kellett oldani valahogy azokat a részeket, amelyek pl. szabad téren játszódnak Dobozi Imre eredeti forgatókönyvében. Ez elég jól sikerült; szerintem csak felesleges részek maradtak ki, és a nevezetes gránátdobálós befejezést is jól oldották meg a nyilasokkal.
A sztori ismeretes mindenki előtt; a háború a végéhez közeledik. Molnár Ferenc tizedes (Ungvári István) nagyon szívesen elkerülné a további sorkatonai szolgálatot és a munkaszolgálatot is (legyen bár az orosz, német vagy magyar részen), más szóval dezertált és bujkál. Hozzátenném, hogy az ezrede (?) teljes zsoldját is magához vette. Bujkálás közben beveszi magát egy kastélyba, ahol megismerkedik Alberttel, az inassal (Rupnik Károly), másik három dezertőrrel: Gálfy Eduárd (Maszlay István), Gáspár és Fekete honvédek (Fejszés Attila, Pingiczer Csaba) sem szeretnék az életüket adni egyik oldalért sem. A hihetetlen és humoros történetben felbukkan még egy orosz katona (Szása), akit meglepő módon nő (Mihályi Orsolya) alakít; SS-alakulat és nyilas különítmény is. A két utóbbi, valamint az orosz front váltakozó szerencsével foglalja el a kastélyt, valamint lép le onnan, a főhőseink feladata, hogy kihúzzák már ezt a kis időt a háború végéig.
Bár egy igen aprócska epizódszerep jutott Szilágyi Istvánnak, mégis, ez a két perc, amíg a színpadon volt, nekem utólag többször eszembe jutott. Ő az erdészt alakítja, aki a közeli tanyáról élelemmel látja el a kastély lakóit. Úgy gondolom, csak egy igazán nagy formátumú öreg színész tudja ezt a pár mondatot úgy elmondani, hogy ez emlékezetes legyen és szomorúsággal töltsön el utólag is. Bravó!
A rendezésről (Forgács Péter) már írtam, jó volt, komolyan mondom, nem tudok belekötni. Az elején a beguruló valódi oldalkocsi igazi meglepetés volt. :-) A díszletek, jelmezek hozták a film ismerős jeleneteit; az illusztris figurák igazán jól ki voltak dolgozva (Dunyhás testvéren én atomra röhögtem magam).
A színészgárdát sajnos nem ismerem annyira, de igen jó volt a szereposztás, sok humort vittek bele de nem hülyéskedték el az egészet. Ungváry játékában talán kicsit nekem túlságosan sok volt Karády őrmester (tudjátok, Angyalbőrben) szerepéből, de Rupnik egy zseni volt, halálra röhögtem magam az inas pikírt megjegyzésein. Maszlay nemkülönben jól hozta a kékvérű zászlós figuráját, tán még jobb is volt, mint Darvas Iván. Kicsit fura volt a szerelmi szál a Tizedes és Szása között, ráadásul Szása is eléggé halovány kis alakítás; de ebben értelemszerűen a filmhez alkalmazkodtak, hülyén is jött volna ki Szása túlerőltetése. Posonyi Takács László viszont szintén igen jól alakította a nyilasok munkaszolgálatából megszabadult Szíjártót.
Más nem jut eszembe, amit leírhatnék. Aki teheti, nézze meg, meleg szívvel ajánlom! :-)
2011
Sep
29
Biztos vagyok benne, hogy a XXI. század első évtizedének legjobb sci-fi könyvét olvastam a napokban. Ha ez a könyv regény lenne, akkor - annak ellenére, hogy a kíberpunk már 20 éve minden lényegeset elmondott, amit tudott - ezt egy kis időbeli visszacsatolással William Gibson Neurománcához tenném hasonlatossá, de sajnos az összehasonlítás nem lehetséges, lévén a Szintetikus álom novellák gyűjteménye.
Bevallom, nagyon tetszett az egész. A nyelvezet, a technoszövegelés, a nem túlbonyolított, de jó mondatszövés magával ragad; és igen erős tényező az is, hogy a történetek Magyarországon, közelebbről Budapesten játszódnak, így simán bele tudtam élni magam a sztoriba.
A kíberpunk hagyományait követve a történet szálai 2081-ben, illetve 2062-ben szövődnek. Budapest körbe van zárva falakkal, az embereket vírusos járvány tizedeli, a kormány bukásával egy cég, a Pest-Buda Agglomeráció Rt. vette át az irányítást. A főváros a kőgazdagok elzárt és őrzött villáiból, a kínaiak kerítéssel körbevett negyedéből, kavargó füsttel és szmoggal körbevett gyárépületekből és a szegények lepukkant házaiból áll. A várost elhagyni szinte lehetetlen, de ha mégis, nincs visszatérés. Megvan minden klasszikus szájberpunk fél és szereplő: bedrótozott hackerek, karhatalom, kínaiak (ők vették át a stafétát az ős-kíber regények japánjaitól), lerobbant környezet, gengszterek, elnyomott munkásréteg; sőt, még para-érzékeny médiumok és sugárfertőzött zombik is. Szintén a műfaj hagyományait követve nyolc bűnügyi történetet, plusz egy kellemes hangulatfestő novellát olvashatunk.
Nézzük sorban a novellákat: Az első, Kontakthiba című, alapból nagyon magasra teszi a lécet. Ez egy klasszikus CP környezetbe helyezett film noir; így máris érthetővé válik a könyv hátuljára nyomtatott ajánlóban szereplő “cyber noir” kifejezés. Zseniális, egyből magával ragadó történet, nagyon jó csavarral a végén. A Sárkány röpte kicsivel gyengébb, egy tipikus céges karrierista történetét beszéli el, egyértelmű befejezéssel. A tétre, befutóra hihetetlenül, elképesztően jó történet, az elbeszélés a szereplők váltakozó szemszögéből bomlik ki. Az Analóg dallamok szerintem egy kicsit elvesztegetett történet; majd mindjárt kifejtem, hogy miért. Ez egy idős bácsikáról szóló kis giccses szösszenet, aki a régi idők szépségén kesereg, aki a zenében és a szeretetben találta meg önmagát. Ennek ellenére hangulatos. Az Óriás tetszett, nem a legerősebb, de szép klasszikus kerek szerelmi történet, amelyben a nyomozó beleszeret abba, aki után nyomoz. Az Utolsó utáni pillanat ismét egy minőségi munka, az egyetlen kritika, amivel illethetném az az, hogy ehhez nem kellett volna cyberpunk környezet. De nagyon jól áll neki! Ebben egy egykoron menő, mára lecsúszott sportedző küzdelmét ismerhetjük meg ellenfelével, végül az életben maradásért. A Puszta formalitás nálam viszi a pálmát, a könyv csúcspontját jelentette; ráadásul ez a történet köt össze két másik novellát is, és ebben összeér a három szál. Itt végre az első kínai főszereplőt láthatjuk, aki igen jól keveri a szálakat. :-) A címadó Szintetikus álom egy klasszikus, jól ismert ötlet zseniális megvalósítása, amelyből akár kisregény is születhetett volna, sajnos valahogy kevés benne a kraft, egy kis plusz energiával sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. A főszereplő az álmait adja el egy szórakoztató cégnek, azonban felmerül egy kis mellékhatás is…
Amit abszolút nem értek, az a befejező negatív visszacsatolás. Mi a fenéért lett ez epilógus, amikor az összes többi történet előtt játszódik, ráadásul igazából nem is ad megoldást az elvarratlan szálakra, és a szereplők életéből nem tudunk meg igazán plusz dolgokat, amelyeknek addig rejtve kellett volna maradniuk. El sem vesz, de hozzá sem ad az egészhez. Miért nem lehetett ezt elsőnek beszerkeszteni?
Természetesen van kritikus mondanivalóm is, de előtte elmondanám, hogy szerintem Csepregi Tamásról még sokat fogunk hallani, és egy ragyogóan jó sci-fi író születését sejtem.
És akkor jöjjön az, amin még lehetett volna javítani: Nyilván mindig probléma, ha egy sztori nem a mi világunkban játszódik. Rengeteg dolgot meg kell magyarázni, hogy mi miért éppen úgy működik. Sok író ráadásul már betegesen túlmagyaráz mindent, belerak a történetbe mindenféle hülye fizikai teóriákat, futurisztikusnak hangzó berendezéseket stb. szerencsére itt ilyesmiről nincs szó, azonban nem sikerült teljesen jól megoldani ezt a narrációt. Kilóg a lóláb, amikor egy szereplő magában morfondírozva elmondja, hogy hogyan is működnek a sick-o-maticok (amivel ellenőrizni lehet, hogy valaki megkapta-e a fertőző betegséget), hiszen ezt nyilvánvalóan mindenki tudja, aki abban a világban él; és a főszereplőnk sem gyengeelméjű, hogy emlékeztetni kelljen magát erre. Tök jól fel lehetett volna használni erre az Analóg dallamokat, amikor a bácsika visszaemlékszik, hogy hát igen, jött a Q-vírus és felállították a sick-o-matákat. Különösen hülyén jön ki a narráció azoknál az egyes szám első személyben játszódó történeteknél, ahol az adott szereplő meghal. Ha meghalt, akkor ki is mondja most ezt el?
A másik, hogy kicsit talán nekem még sok is volt a CP szereplőkből: végülis a zombikkal nem kezdett semmit a szerző, néha ott voltak, mintegy a történet valósághűségét emelendő. Nem igazán értem, hogy a parafenoméneket miért kellett belekeverni, gondolom divatos lehet. De vámpírokat sem rakott bele a történetekbe szerencsére, pedig azok is divatosak…. szóval talán kicsit jobban jártunk volna, ha a túlzsúfoltság helyett pár elvarratlan szálról kapunk több infót.
Ezzel együtt, komolyan a múlt évtized legjobb könyve a stílusban, mindenkinek ajánlom elolvasásra - aki csak ismerkedik a kíberpunkkal, annak azért, aki szereti, annak pedig azért.
2011
Sep
23
A csapból is az folyik, hogy a Nirvana 20 éve megjelent Nevermind című albuma alapvetően… elképesztő… meghatározó stb. Nos, azt hiszem, hogy a “megmondom az éleset” jelszavamból adódik, hogy én kifejezetten szeretek kritizálni és ha valamit lehet, akkor ezt biztosan! Tény, hogy a mai (jó, akkor holnapi) szép naphoz képest 20 éve megjelent egy album egy garázs zenekartól, akiket tudatosan felépített egy zenei producer és egy record label.
Miért volt ez jó? Az akkori tinédzsereknek, köztük nekem is, nagyon hiányzott valami, BÁRMI!, amire lázadhatnak, amit a szülők utálnak és elutasítanak és tiltanak. Erre a zenére azonnal ráéreztünk, és mivel akkoriban még nem volt divat 12 évesen seggrészegen szexuálisan körbeszolgáltatni egymást, nekünk ez a zene adott lehetőséget, hogy kitomboljuk magunkat. Nyilván zúztunk rá, mint a gép.
Természetesen akkoriban teljesen másképp viszonyultunk ehhez a zenéhez, elhittük hogy az MTV a barátunk és azért nyomassa napi 15x, hogy minél többször döngethessük a szomszédoknak. Ráadásul hol volt lehetőségünk megismerni más grunge zenekarokat? Hol volt az Alice in Chains, vagy a Soundgarden?
Valljuk be, ez az album zeneileg nem kiemelkedő, a szövegei egyenesen szarok. :-) Csakhogy ez senkit sem érdekelt igazán, feltört az underground zene, az Universal kiadó bebizonyította, hogy primitív zenével, nulla énektudással, behangolatlan szar és szarrá torzított hangszerekkel is lehet világslágereket csinálni. Ez azért volt tök jó, mert a sok kis 15 éves csíra is elhitte, hogy belőle is lehet világsztár, egyenesen a plüssmacis gyerekszobából, csak hinnie kell benne.
Én abban az időben éppen a Kispál és a Borzzal, Sziámival voltam inkább elfoglalva, éltem az alteros korszakomat, ezért viszonylag gyorsan abbahagytam a rajongásomat a Nirvana irányába. Nem nagyon értettem az öngyilkosság-hullámot is, amit Cobain indított el fossá drogozva.
Az is meghatározó volt talán a zenekarral kapcsolatban, hogy Courtney Love nekem kifejezetten mindig is ellenszenves volt. Ha valaki 1994 óta tiszteletből eljátszott otthon egy Nirvana-számot, a bejáratnál máris csöngetett Courtney a malacpersellyel, egyrészt a jogdíjak miatt, másrészt közölte hogy a pert már meg is indította, mert megsérült Cobain emléke. Röhejes lenne, ha nem működött volna. Aztán vannak olyan hangok is, akik szerint nem is Kurt húzta meg a ravaszt…
Mit írhatnék még? Ez az album történelmet írt, valóban, de ez inkább volt a Nirvana szerencséje (?) és a Universal tudatos stratégiája, mintsem a zene forradalma. Kikotorták Krist Novoselicet, Cobaint és Dave Grohlt a szarból, eredeti naiv szándékaikat semmibe vették, meghozták nekik a világsikert amire úgy vágytak, majd kiégve 4 év múlva mentek a süllyesztőbe* - nos, nem tudom, hogy ezt szerencsének nevezhetem-e.
Olvastam egy hozzászólást, miszerint a grunge a 90-es évek emó forradalma, és egyet kell értsek. Hülye öltözködés, világfájdalom, 3 akkordos agyonjátszott popslágerek, idegzsibbasztó vinnyogás és sikoltozás. Mindemellett sokak tinédzserkorának meghatározó élménye, és ilyen minőségében megértem, hogy kiemelkedő alkotás volt a maga korában.
Kurt Cobain nyugoggyon békibe.
* azért a Foo Fighterst nem mondanám süllyesztőnek, bár én nem szeretem túlzottan
2011
Sep
16
Ma van Colin McRae halálának negyedik évfordulója. Sokakkal együtt én is a leglátványosabban autózó, legbátrabb pilótának ismertem. Sajnálom, hogy több ilyen felvétel nem készülhet:
http://www.youtube.com/watch?v=MwtvlxFIWUU
Béke veled!
2011
Sep
15
Híres tinihorror a Péntek 13, Horrorra akadva stb. mellett. Az első résznél megvallom őszintén, kis híján valami melegség folyt a bokámon, nade az 11 évvel ezelőtt volt! A második rész követte a szép hagyományokat, de a harmadik és negyedik borzalmas, színvonaltalan, kategórián kívüli ipari hulladék volt. Kíváncsi voltam, fel tudott-e nőni az ötödik rész a klasszikusok szintjére? A válasz: nem.
A forgatókönyv írójának (Eric Heisserer) nyilván vörösben izzott az agya, hogy miféle hülye halálnemeket találjon ki a főszereplők számára. Azt ugyanis feltételezem, nem kell bemutatnom, hogy ez a film miről szól (de azért gyengébbek kedvéért álljon itt egy keretes).
A filmsorozat alap ötlete, hogy az egyik főszereplőnek látomása támad, olyan tisztán látja a maga és társai halálát, mintha tényleg megtörténne. Ezután felriad, bepánikol, elrángatja a barátait a helyszínről, ahol rövid úton kiderül: tényleg megtörténik a katasztrófa (repülőgép-szerencsétlenség, autópálya-baleset stb.) A csavar csak ezután következik: mivel lényegében átverték a Halált, keresztülhúzván a számításait, ezért a Halál megmérgesedik és érdekes halálnemeket talál ki a szereplőknek; akiket olyan sorrendben pusztít el, ahogyan eredetileg is meghaltak volna. Miután a főszereplők erre rájönnek, mindig a soros embert próbálják megmenteni, de nyilvánvalóan bukásra vannak ítélve.
Tehát, visszatérve a halálnemekre: Az első két részben szerintem teljesen hihető, bár igen különleges halállal haltak az emberek. Ebben az ötödikben viszont egyszerűen NEVETSÉGES, abszolút nem reális, iszonyatosan gagyi dolgok vannak. Egy 15 éve praktizáló tornászlány úgy esik le a korlátról (mármint a tornaszerről), hogy kettétörik és úgy összehajtogatódik, mint egy könyv. Egy srácnak egy kb. 5-6 kilós Buddha-szobor teljesen, papírszerűre szétlapítja a fejét. Egy lánynak lézeres szemműtétet végez egy orvos egyedül (!), közben ki kell mennie, a kinti helyiségben víz fröccsen egy konnektorra, ennek hatására a műtőhelyiségben felerősödik a lézer és kiégeti a szemét. Egy férfi felakasztódik az állkapcsán keresztül egy horogra, mire az felmegy az agyába és a feje tetején jön ki. Egy másiknak egy franciakulcs keresztülmegy a fején. Haha, nagyon hihető!
Az egész film teljesen hiteltelen ettől a sok butaságtól. Az utolsó fél órát már csak becsületből néztem végig, és addig sem döntött le a lábamról az izgalom. Egyetlen jó poén a befejezés, amivel egy kis utalást tesznek az első részre, de ez minden. Gyárban, futószalagon készült, nemcsak hogy felejthető, de megjegyzésre nem érdemes történet, ostobaságok és a fizika teljes semmibevétele, újrahasznosítható jellegtelen szereplőkkel.
Borzasztó csalódás! A Dolog és a Rémálom az Elm utcában szerzőjétől nem ezt vártam volna! Lehet, hogy a mai fiataloknak ennyi elég? :-(
Pontszám: 1,0 (imdb: 6,4)